Nemzeti kincsünk az ERDÉLYI KOPÓ

A hazai vadászkutyák közül a legrégebbi fajta. Kialakulását tekintve, -mint minden ősi fajta vonatkozásában – megoszlanak a vélemények. Az alábbiakban bemutatom a napjaink,  talán legelfogadottabb kutatási eredményekre alapozott szakvéleményt.
A vándorló magyarság és egyéb törzsek keletről nyugati irányba vonulva, legeltető állattenyésztéssel és vadászattal foglakoztak. Természetes, hogy ezekhez a tevékenységekhez kutyára feltétlen szükségük volt. Vadászati céljuk sikeres megvalósításához olyan vadászkutya kellett, amely megfelelő kitartással, szívóssággal hajtotta a vadat. Bírta a vándorlással együtt járó mindennapi megpróbáltatásokat, az időjárás és környezeti hatásokkal szembeni kitettséget. Ilyen feltételeknek a hajtó jellegű kutyák feleltek meg. (ezeket a kutyákat nevezték később kopóknak. A szó jelentése elkapó, megfogó). A különböző néptörzsek találkozásuk során hol békében, hol csatározva élték életüket. Kutyáik minden képen keveredtek egymással és kialakultak az új kopó fajták.


 Keleten a Finnugor törzsek őslajkái és a Turk nép hajtóebeinek keresztezéséből alakult ki a TATÁR KOPÓ. A tatárok vándorlásai közben a szkíta, bolgár, hun, avar törzsek kutyáival keveredő tatár kopó leszármazottai lehettek az ŐSMAGYAR kopó elődei.
Nyugaton a Kelták I.e. III. évszázadba érkeztek Pannóniába és alakították ki a KELTA KOPÓT. Az I.e. I. évszázadból hálós nyúlvadászatról maradt fenn írásos emlék. (Xenophon: Kynegetikosz c. műben). A nevezett kopófajta elterjesztésében nagy szerep jutott a rómaiaknak, akik Dáciába is eljuttatták.
Magyarok honfoglalását követően a magukkal hozott ősmagyar kopó és a kelta kopó keresztezéséből két új kopófajta alakult ki. A síkvidéki területeken hódított a PANNON KOPÓ, míg a hegyvidéki részeken az ERDÉLYI KOPÓ. Előbbit inkább az apróvad (róka, nyúl) utóbbit, pedig nagyvad (szarvas, vaddisznó, farkas, bölény, medve) vadászatára alkalmazták.
Az élettér folyamatos változása, az alföldi területek erdeinek kiirtása, a mocsarak lecsapolása, a mezőgazdaság térhódítása a kopózásnak nem kedvezett. Elsősorban ennek tudható be, a pannon kopó kihalása, illetve az erdélyi kopó Felvidékre és Erdélybe történő vissza szorulása. Az erdélyi kopót két változatba tenyésztették és teszik ezt ma is. Soha nem választották szét az ún. rövidlábú és a hosszúlábú egyedeket. Ezért a fajta nem tudott kellően homogenizálódni. A rövidebb lábú egyedeket inkább apróvad vadászatára, míg a hosszabb lábúakat nagyvad terelésére, hajtására alkalmazták. E fajta igazi fénykorát a középkorban élte. Királyok, főnemesek, nemesek kedvenc vadászkutyái voltak. Klasszikus kopászatra használhatóak. Főként 2-3, de maximum 5-6 füzéren vezetett kutyával dolgoztak a pecérek. Ezt a vadászati módot „kopós gyalogvadászatnak” nevezték. Jellemzője, hogy a hegyvidéki területeken a lejtők alján helyezkedtek el a pecérek kopóikkal, míg a vadászok tető közelében a vadváltókat állták el. Kihasználták a nagyvad azon tulajdonságát, hogy zavarás esetén a váltókon fölfelé hajlamosak menekülni. Így a pecérek füzérről levett kutyáik türelmesen, lassan keresve mozgatták a megtalált vadat a puskások elé. „Nyifogással”, csaholással terelték, ha kellett állították a vadat mindaddig, míg „puska alá” nem értek. Ekkor körül zárták a zsákmányt, a kitörni szándékozó vadat összehangoltan támadták addig, míg a vadászok terítékre hozták. A XIX. század közepéig virágzott ez a vadászati mód. Ezt követően „új szelek” kezdtek fújni. Kezdetét vette a lovas falkakopózás. Erre – bár megpróbálták – az erdélyi kopó alkalmatlannak bizonyult. A XX. század elejére az erdélyi kopó Erdélyben is jelentősen vesztett népszerűségéből.
Az erdélyi kopó törzskönyvezésével 1910- ben kezdtek foglalkozni, nem túl nagy meggyőződéssel. 1941 –ben az Országos Vizsla Club felhívása nyomán 27 egyed került nyilvántartásba. Ezt követően 1942 januárjában az OVC erdélyi kopó szakosztályt hozott létre Fenczik Jenő ötlete alapján. Elnöknek Vértessy István nyugalmazott ezredest választották meg. Az ő hitvallása volt, hogy „Minden nemzet becsülje meg értékeit, mert csak így érdemel ő is megbecsülést!” Sajnos a II. vh. negatív hatása erre a fajtára is rányomta bélyegét, a fajta a kipusztulás szélére került. Ezt tetézte még az Erdélyben bevezetett 1947.- évi rendelet, amely hatására a magyar agár és erdélyi kopó állomány jelentős részét kiirtották! A tenyésztés mondhatni megszűnt. Néhány egyed a vadászok kezében megmaradt, főleg az eldugott hegyi falvakban. Magyarországi állomány szintén elhanyagolható nagyságú volt.
A fajta újbóli tenyésztését 1968- tól számolhatjuk. Néhány elszánt, e fajtát kedvelő vadász (dr. Fodor Tamás, dr. Győrffy Lajos, dr Öcsödi gyula, Dr. Tóth Zoltán és Varga Sándor) Máramaroson talált két kiváló egyedet. Ezeket a határon átcsempészték, majd Növény és Állatkertbe kerültek, ahol megkezdődött a szakszerű tenyésztés.  A nemzetközi elismertségét a fajtaleírás elfogadásától (1966) tekinthetjük. Ebben egyértelműen szerepel a két változat leírása. 
Valójában milyen is az erdélyi kopó?
Erről Varga Sándor erdélyi kopó tenyésztő így vélekedett.”…úgy fut, mint az agár, úgy küzd mint a komondor, olyan játékos mint a tacskó, olyan intelligens és elegáns, mint egy vizsla.” Ennél rövidebben és lényegre törőbben jellemezni nehéz lenne!
 Az első hivatalos standard szerint az erdélyi kopó; középnagy testű. Jóindulatú, bátor, kitartó. Szaglása kitűnő. Igénytelen, könnyen tanítható. Gazdájához ragaszkodik, szükség esetén meg is védi!
Fejformája, nyaktartása, törzsének arányai, erős és izmos végtagjai, farok-tűzése a közép-európai kopó típusra jellemző.
Két változatban tenyésztik. Egyik a hosszúlábú, a másik a rövidlábú erdélyi kopó. A két változat között az eltérés a nagyságban, színben, szőrben mutatkozik.
A ragadozókat szenvedélyesen gyűlöli. Kitűnően hajt és állít is. Hajtás közben magas csengő hangot hallat. Állóra csahol.
Bőre és szőrzete:
Bőre jól pigmentált, sötét színű. A szabad bőrfelületek feketék. A rövidlábú erdélyi kopó orrtükre sötétbarnás-vörös is lehet.
Szőre rövid, erős, egyenes lefutású, testhez simuló. A hosszúlábú erdélyi kopó szőre hosszabb, sűrűbb, tömöttebb. Durva tapintású, fényes. A fedőszőrök között aljszőröket találunk. Szőrének alapszíne fekete. Homlokán, mellén, mancsán, farka végén gyakori a fehér folt. A szemboltíven pont formájában, a pofa tájékon, a végtagok felső részén esetenként lejjebb is vöröses rajzú a szőrzet. A vörös szőrrel fedett testrészen fekete pettyezettséget találunk.
A rövidlábú erdélyi kopó szőr alapszíne barnás-vörös, a hasa felé és a végtagokon mindinkább halványuló árnyalattal. A homlokon, a mellen, a mancsokon és a farok végen fehér folt ezeknél is előfordul. A fehér foltok nem nagy terjedelműek. A fej „kormos” is lehet!
A hosszúlábú erdélyi kopó marmagassága 55 – 65 cm, míg a rövidlábú változaté 45 – 50 cm. A testtömeg változat független, 30 – 35 kg.
Megemlítendő, hogy 2000. évben történt standard módosítás kapcsán a történeti részben említést tesznek a két változat valamikori létéről, de a részletes leírás már csupán egy erdélyi kopóról szól! Ugyanakkor kiállításon bemutatott rövidlábú vörös (sárga) egyedeket elbírálnak, győztes címet is kiadnak! Úgy érzem ez a fajtával szembeni diszkrimináció! Tudott dolog hogy hazánkban is és Erdélyben is- nem túl nagy számban -, de megtalálható a rövidlábú erdélyi kopó. A törzskönyvezése viszont folyamatosan nehézségekbe ütközik! Ez a probléma,  megoldásra vár mégpedig a tenyésztők határozott közreműködésével! Érdemes lenne a két változatot szétválasztani és külön tenyészteni. Későbbi célul kell meghatározni és létrehozni önálló fajtaként, a rövidlábú erdélyi kopót!
Mi a helyzet a mai vadászati viszonyok között, hol lehet alkalmazni az erdélyi kopókat? Van-e szükség a munkájukra, netán a tenyésztést bízzuk hobby kutyásokra? Azt hiszem nagy hiba lenne, ha a vadászok lemondanának e nemes fajta használatáról. Arról nem is beszélve, hogy nemzeti kinccsé minősítése a továbbiakban kötelességet is jelent a fajta eredeti külső,- és belső tulajdonságainak megőrzése, a hagyomány ápolása tekintetében úgy a vadászok, mint a tenyésztők számára!
A mai viszonyok között nagyvad vadászatokon kiválóan alkalmazható a vaddisznóhajtásokon kertben és szabad területen egyaránt. Bátor, megfontolt, kiegyensúlyozott viselkedése, kiváló szaglása, a vad hanggal jelzése mind olyan tulajdonság, amely nélkülözhetetlenné teszi a magára valamit is adó vadgazda számára. Valószínű, hogy a tenyésztők és a vadászati szakemberek  szakmai kapcsolatát szorosabbá kell tenni, így az igényeknek megfelelően felkészített tenyészállományt lehet létrehozni.
Másik jelentős munkaterület, a sebzett vad utánkeresése vadfajtól független! Kiváló szaglással, csapázó készséggel, kitartással bíró fajta. Aki vezetett már erdélyi kopót az tudja, hogy rendkívül könnyen vezethető, hajszára is eredményesen engedhető. Ennél a munkánál különösen nagy jelentősége van a tájékozódási képességnek. Ez az erdélyi kopónál magas szintű, öröklött tulajdonságként van jelen. A sebzett vadat határozottan állítja, azt csaholással jelzi. A dermedt vadat dermedtre csaholja. Hajszánál pedig hangos „nyifogással” hajt.
A rövidlábú erdélyi kopó esetében akár apróvad kajtatásra, akár nagyvad vadászatára lehet használni.
Mindkét változatra jellemző a megfelelő elhozási készség, valamint a szőrmés kártevő vadfajok alapvető gyűlölete. Amennyiben szükséges a sebzett rókát, borzot kicsapázza és terítékre hozza.
Összegezve a magyar vadgazdálkodásban helye van, a vadászatokon kiváló segítője a vadásznak. Teríték növelő szerepe nem lehet vitatott. Alkalmazásuk etikus és állatvédelmi szempontból sem lényegtelen. Vaddisznó hajtóvadászatokon kevés kopó sérül, pontosan a már említett értékes belső tulajdonságainak, intelligenciájának köszönhetően.
Befejezésül a leírtak bizonyításául néhai dr. Fodor Tamás neves zoológus, vadász és kynológus egyik cikkéből idézek: „Az erdélyi kopó a legjobb disznózó kutya, hiszen ruganyosságban, robbanékonyságban és gyorsaságban szinte felülmúlhatatlan. Sokfelé nem szívesen használnak fajtatiszta kutyákat vaddisznózáshoz, mivel a vadászat során a küzdelemben sok elpusztul közülük. Ám – meg kell mondanom – nekem eddig két kopóm volt, s még egy sem sebesült meg soha, márpedig sokat vadásztam velük.” 

  
                                                                                            Pomázi Ágoston kynológus